Szilágyi András kerékpáros lapja


Néhány kerékpártúrám rövid leírásával és a későbbiek során készített  fényképeivel kívánok ösztönözni minden fiatalt és kevésbe fiatalt,
hogy  póbálja ki a suhogó küllők hangját,
a lélegzetelállító panorámát a hágókról vagy a hágókra kapaszkodva és
azt a megkönnyebbülést és örömöt, amit egy hágó leküzdése okoz.
                                                            Col des Montets hágóból (1462m)   kilátás a Mont Blanc-ra

De egyben a hágókról való önfeledt száguldás féktelen örömét is felidézem, mint amikor az Astana kamionját a Zoncolan-ról lefelé  - igaz egy éles  kanyarban - de diadalittasan leelőzöm 58 évesen......

Hogyan kezdődött ? 1949-ben megszületésemtől 1962-ig nem sok említésre méltó esemény történt. De ebben a szünidőben, mint minden nyáron Ecseren a nagyszüleimnél nyaraltam. Unokatestvérem Magdi, aki három hónappal volt fiatalabb nálam, már évek óta kerékpározott a faluban. Jól emlékszem még ma is: nagyon meleg dél  volt, senki nem mutatkozott, így a fészerből kihoztam egyet a sok kerékpár közül és kitoltam az utcára. Felültem rá, pontosabban a váz alatt elkezdtem hajtani...  és egyenesen a szemben lévő árokban kötöttem ki. Szerencsére az ijedségen kívül semmi bajom  nem történt. Így újra " nyeregbe " pattanthattam. Ezzel kezdődött a több száz ezer kilométeres kerékpározásom története.

Hamarosan kértem szüleimtől egy kerékpárt.
Ezt a tipust akkoriban egyszerűen orosz biciglinek nevezték.
Nehéz, de stabil  járgány volt.
Hamarosan tanulmányoztam az akkor otthon fellehető térképeket.
Máris Ceglédig merészkedtem a 4-es úton. De csak amíg a házakat megláttam, utána gyorsan visszafordultam, félve nehogy ne  tudjak visszaérni.
Mivel már korábban  a barátoknál pld. Ferencz Gyuszi pingpongoztunk, valahogy egyesületbe kerültem.
A fárasztó edzésekről késő este értem  haza és édesanyám aggódott miattam, mert 10 percet kellett a villamostól hazáig gyalogolnom. Egy ötletem támadt.
Így azzal fordultam szüleimhez: lemodok az asztaliteniszezésről, ha kapok egy versenykerékpárt. Gyorsan kinéztem egy használt "Bianchi "gyönyörű piros kerékpárt.
Most senki se gondolja, hogy eredeti olasz volt, de akkor ez engem egyáltalán nem is érdekelt, még a fejemben sem fordult meg, hogy nem lehet eredeti.
Persze akkor már tudtam az Újpesti Dózsa klubcímét.
El is mentem volna a Margithíd budai hídfőjéhez, de valahogy lekéstem az edzést.
Szégyeltem visszamenni, igy a következő klub a BVSC Garai téri műhelye volt.
Mivel volt biciglim, azonnal felvettek.
Két teljes serdülő és két junior évet végighajtottam.
Igencsak átlagos képességű voltam, semmi eredménnyel. De amikor az érettségire való felkészülés helyett már a felnőtt válogatottal is 15-20 km is végigszenvedtem, jobb formába kerültem.
Így egy 100 km-es Budapest Bajnokságon egy 10 főnél kisebb szökevény csoportból
-a Naszályon léptünk meg- a célszalagot meglátva összeszedtem minden erőmet - főleg bátorságomat- és megnyitottam a hajrát.
Fülöp Józsi persze kivárt és a Mohácsit  is lehajrázva megnyerte a bajnokságot .
Így lettem hamadik és egyben junior magyar válogatott.
Persze a gyenge színvonalunkra hivatkozva - gondolom a pénzhiány miatt is - nem kerültünk ki Konstancába (Románia ).
Patyi bácsit nem lehetett aznap lefogni, fel-alá szaladgált a vesenyzők és edzők közöt és azt hajtogatta:
az első ötben három BVSC-és !!!  Néhai Legner Laci barátom is bent volt az szökevény csoportban, velem ellentétben alaposan kivéve részét a vezetésekből.
Néhány 100 km-es országúti csapatversenyt is megnyertünk,  a negyedik tag Ferenczi Gyuszi volt, aki azóta szintén örökre itthagyott bennünket. Volt hogy a célban a csapattársaink szedtek le a nyeregből, nehogy szégyenszemre elessünk.
A többit  a  "pályafutásomból " nem érdemes említeni.
1968 májusában akkor már a Tipográfia versenyzőjeként ledtam a "szerelést " részben a sportorvos  tanácsára  (magas vérnyomás).
Legner Laci barátommal akkor azt  terveztünk, mielőtt ő is leadja a szerelést a Patyi bácsinak, a Kárpátokon keresztül a Fekete tengerre megyünk, de a romániai kötelező napi rendőrségi bejelentkezés elriasztott bennünket.
Akkor azt hittem a kerékpártól  végleg búcsút vettem.

Szerencsére nem így történt !


Már az NDK-ban is gyakran azzal jártam munkába és kisebb utakra.
Így történt, hogy  több használt Diamant kerékpárom is van. Az  egyikkel járok időnként "munkába" ami legalább 35 éves, a túrakerékpárom is majdnem húsz éves .

Egy (nyugat)német barátom rábeszéltem 1999-ben, hogy  egy 900 km-es túrát tegyünk Ceasescu Romániájában.
818 m volt a legmagasabb hágó  Săcel (Izaszacsal) és   Năsăud (Naszód) közötti Setref hágó (818 m), miután egy nappal korábban  a 587 m-es Huta hágót  Negreşti-Oaş (Avasfelsőfalu) és Tecea ( Técső ) között megmásztuk. Május végén felérve félmesztelenül a hágóra, volt időm gyönyörködni a Radnai és Máramarosi havasok valóban hófödte csúcsaiban.
Az azt követő lejtmenet, " száguldás " a festői völgyben megalapozta a hágók iránti szeretetem és tiszteletem .

A baloldali menüben csak azok a túrák szerepelnek, ahol fényképeztem.
A képek a szövegben lévő linkekre való klikkeléssel nyithatók meg.

Jó szórakozást !
Jó kerekezést !